Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Kéretlen segítségkérés

Egy napon, amikor úgy éreztem, hogy már megengedhetem magamnak, hogy a szokásos provokatív formámat hozzam, feltettem egy kérdést, amelyet goromba visszautasítás követett. Nagyon meglepődtem, majd rá kellett eszmélnem, hogy bizony így van ez a kéretlen segítségnyújtással. Nem segíthetünk ész nélkül annak, aki nem kér a segítségünkből, hiszen lehet, hogy még nincs felkészülve a felismerésre vagy egész egyszerűen a változásra. Nem véletlenül születtek ilyen és ehhez hasonló mondások sem: „A pokolba vezető út is, csupa jó szándékkal van kikövezve.”.

felismerés elfogadás segítség provokatív

A coaching folyamata csakis úgy indulhat el, hogy az ügyfél segítséget kér a coachtól egy konkrét, megoldásra váró élethelyzet kapcsán. E nélkül az aktus nélkül a folyamat egész egyszerűen nem indul el. Ezért sem könnyű a küldött ügyféllel való konzultáció, vagyis azokban az esetekben, amikor például a főnök vagy a feleség (esetleg mindkettő egyszerre?) kéri meg a munkatársát vagy a férjét, hogy ugyan jelenjen már meg egy coachnál egy adott probléma megoldása érdekében. Ilyen helyzetben az is előfordulhat, hogy az ügyfél önmaga nem is fordult volna segítségért senkihez, csak a másik igényeinek kielégítése érdekében teszi meg ezt a koránt sem egyszerű lépést. Ilyen esetben sem maradhat el az ügyfél igényének feltárása, és annak megállapítása, hogy mit szeretne, vagy mit tud az ügyfél elérni azzal, hogy eljött hozzánk.

Szóval az a bizonyos kéretlen segítség: hányszor, de hányszor belefutottam már ebbe!? És legfőképp a családom tagjaival, a barátaimmal, mert mindig azt képzelem, hogy képes vagyok felnyitni a szemüket egy-egy kérdésben, amiben én talán, mint kívülálló (vagy legalább is kintebb álló) tisztábban láthatok. Azaz, képesnek képes vagyok a szemfelnyitásra, visszatükrözésre, de a legfőbb kérdés mégis az, hogy ők kíváncsiak-e a szemfelnyitogatás hatására eléjük táruló képekre. És ha már képekről beszélünk, erről eszembe jutott most egy képi anyaggal teli cikk, amit épp a mai napon láttam egy coach kollégám megosztása által. Bár az elején úgy tűnik, hogy a cikk arról szól, hogy a szülő nők hogyan küzdenek, már aki küzd, azzal, hogy újra formába lendüljön a szülés után, majd a cikk végén jön rá az ember, hogy ez bizony minden „tunyacsápnak” íródik. Jó nagy pofon újra az egonak! De végre nem hiába, mert végre azt látom, ami le van írva. Így hát, továbbra is kiállok a provokáció hatása mellett, de nem szabad elfelejteni, hogy csak akkor szabad használni, ha engedély van rá.

Íme a cikk, amit a „tunyacsápoknak” ajánlok: http://anyatest.blog.hu/2015/10/31/kell-e_a_jo_segg_az_anyasaghoz

 0
Tovább

Tökéletesség: illúzió?

A coaching folyamat során jelentős kérdés, hogy az ügyfél milyen gyorsan képes megnyílni a coach felé. Mondják, hogy az már egy erős nyitásnak számít, hogy valaki úgy dönt, segítséget kér egy szakembertől. Csakhogy a döntés meghozatala, hogy segítséget kér és az érzelmi nyitottságra, megnyílásra való hajlandóság között nem mindig van összhang. Hiszem, hogy az az ember, aki képes segítséget kérni, képes megnyílni is. A kérdés: Mikor? Mi szükséges neki ahhoz, hogy képes legyen kinyitni a lelkét egy idegen felé? Mi szükséges ahhoz, hogy odategye a másik elé az asztalra, mondván „Tessék, itt van, ez vagyok én! Rád bízom egy rövid időre lelkem, hogy belenézz és lásd azt, amit én nem láthatok meg benne egyedül. Szükségem van az objektivitásodra, de bánj vele óvatosan, mert nem akarom, hogy nagyon fájjon.”

Tegnapi élményem arra enged következtetni, hogy nem csupán bizalomra van szükség a coach és a coachee között ehhez. Bár a bizalom az alapja az egésznek, mégsem elegendő. Bíznom kell abban is, hogy amit megtudok magamról a coach, az objektív figyelő által az nem lehet annyira rossz, hogy ne tudjam elfogadni. Felkészültnek kell lennem az elfogadásra, még ha az a tulajdonságom, melyre fény derül, nem kifejezetten szívderítő számomra. Amíg az elfogadás képessége nem elég erős, addig a teljes nyitottság nem tud bekövetkezni.

És tessék, újra itt tartok! A tökéletesség vágya megakadályozza a fejlődésemet!? Micsoda remek paradoxon! Nem tudok tökéletes lenni, mert az erre való törekvéssel leküzdhetetlen akadályokat görgetek magam előtt, hiszen nem vagy csak nagyon nehezen vagyok képes elfogadni a tökéletlenségemet. A fejlődésem során újra és újra láthatóvá, kézzel foghatóvá válik az, amit az agyam már régen tud, miszerint a tökéletesség illúzió. Ez a gondolat vezetett oda, hogy borzasztóan élveztem az első coach-élményemet. Ez a gondolat vezetett oda, hogy igen is képes voltam 20 kg-tól megszabadulni. Ez a gondolat oda is elvezetett, hogy bizonyos szituációkban ügyesen alkalmaztam a gyakorlatban az asszertív viselkedés tanait. És ahogy itt ülök a kényelmes fotelomban, viszonylagos nyugalomban (mivel közben hallom a porszívó zaját, a kutyaugatást a szomszédból, és a macskanyávogást az ablakom alól, hogy mikor fogom már meg Cicusnak azt a feketerigót) ezen a gyönyörű és végre hűvös nyári reggelen, úgy érzem, hogy ez az a gondolat, amit az elmúlt 30 év alatt olyan mélyre ültettem el, hogy a gyökerei már mindenütt ott vannak. Ennek a gondolatnak az átfordítása az „elég jó”-nak lenni elképzelésbe, gyökeres változásokat és mindenekelőtt időt kíván. Időt kell hagynom arra, hogy az elvetett mag kikeljen. Úgy, ahogyan egy-egy coachee élményem után is mindig időre van szükségem arra, hogy a felmerült gondolatok leülepedjenek, ugyanúgy szükségem van időre ahhoz, hogy egy ilyen mély meggyőződést, a tökéletesség igényét, a vágyat arra, hogy bármely életterületen nemcsak jó, hanem tökéletes legyek, át tudjak fordítani egy ennél sokkal támogatóbb és eredményesebb hitbe, abba, hogy számomra mostantól az a tökéletes, ha „elég jó” vagyok.

Elért hozzám a felismerés, miszerint ez a fejlődési folyamat éppen olyan, mint bármely más tanulás, mint amikor egy nyelvet akarok elsajátítani, vagy mint amikor az Európai Unió regionális politikájáról tanultam. Először is, hiába tudom az anyagot, ha gyakorlatban nem alkalmazom. Másodszor pedig a tanulási folyamat ciklikus, épp olyan, mint egy EKG, mint a szívünk üteme. Van, hogy gyorsabb, van úgy, hogy lassabb; néha kihagy, majd visszatér a rendes ritmusába. Érdemes tehát számolni időközönként a visszaesésekre, stagnálásra. Ezeknél a pontoknál pedig érdemes újra és újra időt adni magunknak a céljainkon való elmélkedésre, az eddigi eredményeink áttekintésére, majd ezekből erőt merítve újra rálépni az általunk kijelölt útra.


coaching objektív fejlődés bizalom elfogadás

 0
Tovább

dolga

blogavatar

Coaching: személyes fejlesztő beszélgetés sorozat, mely segíti, támogatja a segítséget kérő ügyfelet különböző elakadások, élethelyzetek megoldásában. Olyan megoldások felé nyitja meg az utat, melyeket az ügyfél képes és akar is megvalósítani. A coach hozzásegíti az ügyfelét ahhoz is, hogy a későbbiekben felmerülő akadályokon könnyebben tudjon átlendülni.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

Követők

DOlga