A coaching folyamat során jelentős kérdés, hogy az ügyfél milyen gyorsan képes megnyílni a coach felé. Mondják, hogy az már egy erős nyitásnak számít, hogy valaki úgy dönt, segítséget kér egy szakembertől. Csakhogy a döntés meghozatala, hogy segítséget kér és az érzelmi nyitottságra, megnyílásra való hajlandóság között nem mindig van összhang. Hiszem, hogy az az ember, aki képes segítséget kérni, képes megnyílni is. A kérdés: Mikor? Mi szükséges neki ahhoz, hogy képes legyen kinyitni a lelkét egy idegen felé? Mi szükséges ahhoz, hogy odategye a másik elé az asztalra, mondván „Tessék, itt van, ez vagyok én! Rád bízom egy rövid időre lelkem, hogy belenézz és lásd azt, amit én nem láthatok meg benne egyedül. Szükségem van az objektivitásodra, de bánj vele óvatosan, mert nem akarom, hogy nagyon fájjon.”

Tegnapi élményem arra enged következtetni, hogy nem csupán bizalomra van szükség a coach és a coachee között ehhez. Bár a bizalom az alapja az egésznek, mégsem elegendő. Bíznom kell abban is, hogy amit megtudok magamról a coach, az objektív figyelő által az nem lehet annyira rossz, hogy ne tudjam elfogadni. Felkészültnek kell lennem az elfogadásra, még ha az a tulajdonságom, melyre fény derül, nem kifejezetten szívderítő számomra. Amíg az elfogadás képessége nem elég erős, addig a teljes nyitottság nem tud bekövetkezni.

És tessék, újra itt tartok! A tökéletesség vágya megakadályozza a fejlődésemet!? Micsoda remek paradoxon! Nem tudok tökéletes lenni, mert az erre való törekvéssel leküzdhetetlen akadályokat görgetek magam előtt, hiszen nem vagy csak nagyon nehezen vagyok képes elfogadni a tökéletlenségemet. A fejlődésem során újra és újra láthatóvá, kézzel foghatóvá válik az, amit az agyam már régen tud, miszerint a tökéletesség illúzió. Ez a gondolat vezetett oda, hogy borzasztóan élveztem az első coach-élményemet. Ez a gondolat vezetett oda, hogy igen is képes voltam 20 kg-tól megszabadulni. Ez a gondolat oda is elvezetett, hogy bizonyos szituációkban ügyesen alkalmaztam a gyakorlatban az asszertív viselkedés tanait. És ahogy itt ülök a kényelmes fotelomban, viszonylagos nyugalomban (mivel közben hallom a porszívó zaját, a kutyaugatást a szomszédból, és a macskanyávogást az ablakom alól, hogy mikor fogom már meg Cicusnak azt a feketerigót) ezen a gyönyörű és végre hűvös nyári reggelen, úgy érzem, hogy ez az a gondolat, amit az elmúlt 30 év alatt olyan mélyre ültettem el, hogy a gyökerei már mindenütt ott vannak. Ennek a gondolatnak az átfordítása az „elég jó”-nak lenni elképzelésbe, gyökeres változásokat és mindenekelőtt időt kíván. Időt kell hagynom arra, hogy az elvetett mag kikeljen. Úgy, ahogyan egy-egy coachee élményem után is mindig időre van szükségem arra, hogy a felmerült gondolatok leülepedjenek, ugyanúgy szükségem van időre ahhoz, hogy egy ilyen mély meggyőződést, a tökéletesség igényét, a vágyat arra, hogy bármely életterületen nemcsak jó, hanem tökéletes legyek, át tudjak fordítani egy ennél sokkal támogatóbb és eredményesebb hitbe, abba, hogy számomra mostantól az a tökéletes, ha „elég jó” vagyok.

Elért hozzám a felismerés, miszerint ez a fejlődési folyamat éppen olyan, mint bármely más tanulás, mint amikor egy nyelvet akarok elsajátítani, vagy mint amikor az Európai Unió regionális politikájáról tanultam. Először is, hiába tudom az anyagot, ha gyakorlatban nem alkalmazom. Másodszor pedig a tanulási folyamat ciklikus, épp olyan, mint egy EKG, mint a szívünk üteme. Van, hogy gyorsabb, van úgy, hogy lassabb; néha kihagy, majd visszatér a rendes ritmusába. Érdemes tehát számolni időközönként a visszaesésekre, stagnálásra. Ezeknél a pontoknál pedig érdemes újra és újra időt adni magunknak a céljainkon való elmélkedésre, az eddigi eredményeink áttekintésére, majd ezekből erőt merítve újra rálépni az általunk kijelölt útra.

Igen. Az első élmény mindig meghatározó. Ha jól sikerül, akkor erősen pozitív hatása van az emberre. Ha rosszul sikerül, akkor viszont szinte teljesen bizonyos, hogy a negatív hatásokra az ember, kevésbé lesz nyitott folytatni a folyamatot. Nem kívánok belemenni abba, hogy mit is jelent a "siker" fogalma egy ilyen esetben, mert egy-egy rossz élmény felszínre hozásával nem biztos, hogy elérjük a kívánt hatást, de sosem lehet tudni. Egy dolog viszont ma - az első coachee élményem utáni napon - vált világossá bennem: a problémák kibeszélése önmagában sokkal kisebb eredményre vezet, mint amikor teljes odafigyeléssel követik is azt, amit mondok.

Eddig a pillanatig azt gondoltam, hogy én milyen jól csinálom ezt a "kibeszélős" dolgot. Ha problémám volt, akkor leültem egy barátommal vagy hozzám közel álló személlyel, akiről gondoltam, hogy érti a témát, és elpanaszoltam neki a bajomat. És milyen jól éreztem magam utána!
Csakhogy a coaching teljesen más érzés! A legviccesebb benne az, hogy az alapfeltevésem, miszerint az adott témához hozzáértő emberrel érdemes megbeszélni az ilyen kérdéseket, nem állja meg a helyét. Sokszor a témában való járatlanság inkább előnyt jelent a coach számára, mert egyfajta gyermeki kíváncsisággal tud az ügyfél felé fordulni.

De mik is a legérezhetőbb különbségek számomra a két eset között?
A problémák kibeszélése a barátokkal egyfajta közösségi élmény inkább és mindig van egy pont, amikor úgy érzem, hogy beszéljünk most már másról, mert annyira negatív leszek attól, ha folytatjuk a témát. Ezért inkább másról kezdek beszélni, vagyis csak kerülgetjük a témát.
Míg a coach látja azt, hogy az adott téma kellemetlen, és épp ezért feszegeti tovább a kérdést, hogy kiderüljön és tudatosodjon az ügyfélben, mit is érez, amikor erre gondol. (Megjegyzés: természetesen, ha az ügyfél nem akarja folytatni a témát, ott is abba lehet hagyni, bár eddigi tapasztalatom szerint nem érdemes.)
A másik fontos kérdés, hogy egy baráti beszélgetés közben a barátunknak is lehet / lehetett már hasonló problémája, ami szinte azonnal oda vezet, hogy el akarja mondani, hogy vele mi történt és máris nem ránk szenteli figyelmét, hanem önmagára.
Ez a coaching folyamatában nem történik meg. A coach nem azért van, hogy ő is ventillálja a problémáit felém, vagy mesedélutánt tartson nekem arról, hogy vele mi újság van. Coach-hoz éppen azért érdemes elmenni, mert ő Rám figyel, engem hallgat meg és rákérdez azokra az ellentmondásokra vagy összefüggésekre, amik bár elhagyták a számat, én magam mégsem vettem észre, mondván, túl közel állok a fához.
Egy harmadik jelentős különbség egy baráti beszélgetés és egy coach-csal való beszélgetés között, amire a tegnapi ülésem ráerősített, hogy míg a barátok előszeretettel osztogatnak tanácsokat, addig a coach megadja a lehetőséget nekem, hogy rátaláljak a saját megoldásaimra, amik bennem vannak, és meg is tudom valósítani őket.

Bár a tanulmányaim során sokszor elhangoztak a fenti tézisek, mégis a gyakorlat vezetett egyfajta tudatosításhoz / tudatosuláshoz ezekben a kérdésekben.

És hogy melyik volt a legintenzívebb érzés? A kibeszélés.
Hogy miért? Elképesztő ereje van! Több mint két óra hosszán keresztül beszélgettünk az agresszív emberekről, és arról, hogyan érzek velük kapcsolatban. Egyszer-kétszer hevesebben is kifejeztem, hogy mit éreztem olyan helyzetekben, amikor agresszív emberrel kellett tárgyalnom. És bár tegnap este az ülés végén is úgy éreztem, teljesen fel vagyok töltve, mint egy Litium-ionos akku, mégis ma jöttem rá, hogy miért. Ugyanis az agresszor képét látva az újságban, már nem ragadott el az undor érzése úgy, mint korábban. Ez már más volt. Valami nehezet letettem tegnap. A mérleg nyelve szépen lassan elbillen a pozitívumok irányába?!