Kicsit több mint egy éve kezdtem el írni. Az indulást nagyban köszönhetem egy olyan eseménynek, amit egyetlen pillanatig sem akartam, hogy megtörténjen. Nem akartam tőle semmit. Mégis megtörtént; az ő akarata erősebb volt. Olyan könnyű azt mondani kívülállóként, hogy „Csupán nemet kellett volna mondanod!”. Hát, persze! Tényleg! Hogy én erre nem gondoltam?! Majd legközelebb. Nem vagyok jós. Nem tudom megmondani, hogy mi lesz legközelebb, csak remélni tudom, hogy nem kerül az utamba még egy ilyen.

ösztön felismerés

Azt mondják, egyetlen ember van, akivel életed végéig együtt kell élned. Ez te magad vagy. Bizonyára vannak olyan öngyilkosok is, akik ezért választják a halált, mert már nem tudják elviselni saját magukat, nem tudnak tovább magukkal élni. Tisztában vagyok vele, hogy van olyan is, aki azért dönt az önkezével elkövetett gyilkosság mellett, mert a körülötte élők életét szeretné megkönnyíteni, nem szeretne már a terhükre lenni. Nem számít, hogy a valóságban nincs a terhükre, ő mégis úgy érzi, és ezen szeretne könnyíteni. Így hát búcsú nélkül elmegy, hogy a lánya az ágy mellett fekve találjon rá hajnalban, és egész további életében ott maradjon azzal az egyetlen ilyenkor feltehető kérdéssel, hogy miért.

Visszatérve az íráshoz, ahol minden kezdődött, érdekes megfigyelést tettem. Sokkal mélyebb gondolatok születnek bennem, amikor szenvedek. Amikor valami nagy kérdés merül fel az életemben, hogy „Igen vagy nem?”, vagy például „Van pénzem erre vagy nincs?”, olyankor csak úgy áradnak a gondolataim. Egyik szó érkezik a másik után, olyan gyorsasággal, mintha sosem akarna vége szakadni. És ahogy látom leíródni a szavakat, úgy leszek egyre könnyebb. Majd egyszer csak elmúlik. Elfogynak a szavak, ahogy az érzések halványulnak és a feldolgozás véget ér. Ilyenkor szokott feltámadni az ösztön. Az ösztön, ami egy újabb élmény felé hajt, amitől úgy érzem, élek, és amiből úgy érzem, újra tanulhatok.