Igen. Az első élmény mindig meghatározó. Ha jól sikerül, akkor erősen pozitív hatása van az emberre. Ha rosszul sikerül, akkor viszont szinte teljesen bizonyos, hogy a negatív hatásokra az ember, kevésbé lesz nyitott folytatni a folyamatot. Nem kívánok belemenni abba, hogy mit is jelent a "siker" fogalma egy ilyen esetben, mert egy-egy rossz élmény felszínre hozásával nem biztos, hogy elérjük a kívánt hatást, de sosem lehet tudni. Egy dolog viszont ma - az első coachee élményem utáni napon - vált világossá bennem: a problémák kibeszélése önmagában sokkal kisebb eredményre vezet, mint amikor teljes odafigyeléssel követik is azt, amit mondok.

Eddig a pillanatig azt gondoltam, hogy én milyen jól csinálom ezt a "kibeszélős" dolgot. Ha problémám volt, akkor leültem egy barátommal vagy hozzám közel álló személlyel, akiről gondoltam, hogy érti a témát, és elpanaszoltam neki a bajomat. És milyen jól éreztem magam utána!
Csakhogy a coaching teljesen más érzés! A legviccesebb benne az, hogy az alapfeltevésem, miszerint az adott témához hozzáértő emberrel érdemes megbeszélni az ilyen kérdéseket, nem állja meg a helyét. Sokszor a témában való járatlanság inkább előnyt jelent a coach számára, mert egyfajta gyermeki kíváncsisággal tud az ügyfél felé fordulni.

De mik is a legérezhetőbb különbségek számomra a két eset között?
A problémák kibeszélése a barátokkal egyfajta közösségi élmény inkább és mindig van egy pont, amikor úgy érzem, hogy beszéljünk most már másról, mert annyira negatív leszek attól, ha folytatjuk a témát. Ezért inkább másról kezdek beszélni, vagyis csak kerülgetjük a témát.
Míg a coach látja azt, hogy az adott téma kellemetlen, és épp ezért feszegeti tovább a kérdést, hogy kiderüljön és tudatosodjon az ügyfélben, mit is érez, amikor erre gondol. (Megjegyzés: természetesen, ha az ügyfél nem akarja folytatni a témát, ott is abba lehet hagyni, bár eddigi tapasztalatom szerint nem érdemes.)
A másik fontos kérdés, hogy egy baráti beszélgetés közben a barátunknak is lehet / lehetett már hasonló problémája, ami szinte azonnal oda vezet, hogy el akarja mondani, hogy vele mi történt és máris nem ránk szenteli figyelmét, hanem önmagára.
Ez a coaching folyamatában nem történik meg. A coach nem azért van, hogy ő is ventillálja a problémáit felém, vagy mesedélutánt tartson nekem arról, hogy vele mi újság van. Coach-hoz éppen azért érdemes elmenni, mert ő Rám figyel, engem hallgat meg és rákérdez azokra az ellentmondásokra vagy összefüggésekre, amik bár elhagyták a számat, én magam mégsem vettem észre, mondván, túl közel állok a fához.
Egy harmadik jelentős különbség egy baráti beszélgetés és egy coach-csal való beszélgetés között, amire a tegnapi ülésem ráerősített, hogy míg a barátok előszeretettel osztogatnak tanácsokat, addig a coach megadja a lehetőséget nekem, hogy rátaláljak a saját megoldásaimra, amik bennem vannak, és meg is tudom valósítani őket.

Bár a tanulmányaim során sokszor elhangoztak a fenti tézisek, mégis a gyakorlat vezetett egyfajta tudatosításhoz / tudatosuláshoz ezekben a kérdésekben.

És hogy melyik volt a legintenzívebb érzés? A kibeszélés.
Hogy miért? Elképesztő ereje van! Több mint két óra hosszán keresztül beszélgettünk az agresszív emberekről, és arról, hogyan érzek velük kapcsolatban. Egyszer-kétszer hevesebben is kifejeztem, hogy mit éreztem olyan helyzetekben, amikor agresszív emberrel kellett tárgyalnom. És bár tegnap este az ülés végén is úgy éreztem, teljesen fel vagyok töltve, mint egy Litium-ionos akku, mégis ma jöttem rá, hogy miért. Ugyanis az agresszor képét látva az újságban, már nem ragadott el az undor érzése úgy, mint korábban. Ez már más volt. Valami nehezet letettem tegnap. A mérleg nyelve szépen lassan elbillen a pozitívumok irányába?!