Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Mi a legkevésbé vonzó a rendszerezésben?

Először is az, hogy szükség van rá. Ez már önmagában nagy hibája ennek a folyamatnak, hiszen időről időre rendszerezzük a ruháinkat, az iratainkat, a fájljainkat, a fotókat a gépünkön és a telefonunkon, rendszerezzük a facebook oldalunkat, vagy a profession.hu adatlapunkat, és még sorolhatnám, hogy miket kell, és mennyi mindent akarunk átlátni, átláthatóbbá tenni.

feladat coach rend
Ha már itt az ősz, – természetesen – a ruhák rendszerezésével kezdem, de csak azért, mert az iratokkal épp most lettem kész, és ha már annyira benne vagyok ebben a rendszerezési mizériában, akkor hát legyen kövér az a lúd. A ruháim átforgatása sokkal érdekesebb sztori, mint az iratoké. Az iratok olyan szárazak, és bár a ruháimat sem vizesen pakolgatom, mégis sokkal érdekesebb őket párosítani, szín szerint összerendezni, és kiválogatni azokat, melyeket még idén szeretnék felvenni. Ráadásul imádom az ősz színeit: a barna és annak mindenféle árnyalata, a sárga és a narancs, a piros mindenféle formája, és az elmaradhatatlan kék, ami valamennyi évszakhoz passzol. Hogy miért? Mert nekem a kék. :)

Térjünk vissza a rendszerezés sötét oldalához, amit nagyon is megtapasztaltam nem is olyan régen az irataim pakolása közben. Összesen két szekrény, tele iratokkal. Gondoltam, két nap alatt végzek velük. Végül is, mi lehet akkora meló ezekben? Hiszen csak a kezembe veszem egyesével őket, és képes leszek eldönteni, hogy melyiket dobhatom ki, és melyikre van még szükségem. Csakhogy ez jóval bonyolultabbnak bizonyult az elképzeléseimnél. Pedig már jó előre kitaláltam, hogy milyen kategóriákba fogom besorolni őket, így voltak a munkával kapcsolatosak, a játék-szórakozás témába illők, az ajándéknak valók, a régi emlékek és a szemét kategória. Csakhogy amint elkezdtem ömlesztve áttekinteni a papírokat, rá kellett jönnöm, hogy mindig akad még egy újabb kategória, amire eddig nem gondoltam. Így például jöttek a tanulmányokhoz kapcsolódóak, amelyek egy idő után több részre bomlottak, és lett belőlük nyelvi tanulmányok és egyetemi tanulmányok, majd rá kellett jönnöm, hogy a nyelvek sem ömleszthetők (főként az iratanyag mennyisége miatt), így ez a csoport is több alcsoportra bomlott. Szóval leesett a tantusz, hogy érdemes előre tervezni, mert az már egy jó kezdet, de érdemes számítani a váratlanra is, és készen állni az újratervezésre.
És a végén?!  A végén szép rend lett közöttük, ezért kijelenthetem, megérte a fáradtságot!

Van még egy dolog, amit bizony akarva-akaratlanul is rendszerezünk, ezek pedig az emberi kapcsolataink. Az egyik legnehezebb feladat az életben, amikor el kell fogadnunk, hogy bizonyos személyek, szereplők már nem az életünk részei. Legalábbis egyelőre most nem azok, mert elképzelhető, hogy a jövőben még részei lesznek, de jelenleg most nem azok. Így hát bármennyire is nehéz az iratokat újrarendszerezni, százszor olyan nehéz a kapcsolatainkat újragondolni. Bármennyire is szeretnénk megtartani minden jónak tűnő kapcsolatot, bizony van olyan pont, amikor tovább kell lépni. Előfordul, hogy magunk sem tudjuk, miért, de érezzük, hogy menni kell, és hátra kell hagyni valami olyat, ami eddig jó volt.

A life coach éppen ilyen helyzetekben áll az ügyfél mellett, odafigyel rá és segít tudatosítani benne az adott helyzettel kapcsolatos érzéseit, megnyitja az utat az érzések elfogadása és az átkeretezés felé.

 0
Tovább

Tökéletesség: illúzió?

A coaching folyamat során jelentős kérdés, hogy az ügyfél milyen gyorsan képes megnyílni a coach felé. Mondják, hogy az már egy erős nyitásnak számít, hogy valaki úgy dönt, segítséget kér egy szakembertől. Csakhogy a döntés meghozatala, hogy segítséget kér és az érzelmi nyitottságra, megnyílásra való hajlandóság között nem mindig van összhang. Hiszem, hogy az az ember, aki képes segítséget kérni, képes megnyílni is. A kérdés: Mikor? Mi szükséges neki ahhoz, hogy képes legyen kinyitni a lelkét egy idegen felé? Mi szükséges ahhoz, hogy odategye a másik elé az asztalra, mondván „Tessék, itt van, ez vagyok én! Rád bízom egy rövid időre lelkem, hogy belenézz és lásd azt, amit én nem láthatok meg benne egyedül. Szükségem van az objektivitásodra, de bánj vele óvatosan, mert nem akarom, hogy nagyon fájjon.”

Tegnapi élményem arra enged következtetni, hogy nem csupán bizalomra van szükség a coach és a coachee között ehhez. Bár a bizalom az alapja az egésznek, mégsem elegendő. Bíznom kell abban is, hogy amit megtudok magamról a coach, az objektív figyelő által az nem lehet annyira rossz, hogy ne tudjam elfogadni. Felkészültnek kell lennem az elfogadásra, még ha az a tulajdonságom, melyre fény derül, nem kifejezetten szívderítő számomra. Amíg az elfogadás képessége nem elég erős, addig a teljes nyitottság nem tud bekövetkezni.

És tessék, újra itt tartok! A tökéletesség vágya megakadályozza a fejlődésemet!? Micsoda remek paradoxon! Nem tudok tökéletes lenni, mert az erre való törekvéssel leküzdhetetlen akadályokat görgetek magam előtt, hiszen nem vagy csak nagyon nehezen vagyok képes elfogadni a tökéletlenségemet. A fejlődésem során újra és újra láthatóvá, kézzel foghatóvá válik az, amit az agyam már régen tud, miszerint a tökéletesség illúzió. Ez a gondolat vezetett oda, hogy borzasztóan élveztem az első coach-élményemet. Ez a gondolat vezetett oda, hogy igen is képes voltam 20 kg-tól megszabadulni. Ez a gondolat oda is elvezetett, hogy bizonyos szituációkban ügyesen alkalmaztam a gyakorlatban az asszertív viselkedés tanait. És ahogy itt ülök a kényelmes fotelomban, viszonylagos nyugalomban (mivel közben hallom a porszívó zaját, a kutyaugatást a szomszédból, és a macskanyávogást az ablakom alól, hogy mikor fogom már meg Cicusnak azt a feketerigót) ezen a gyönyörű és végre hűvös nyári reggelen, úgy érzem, hogy ez az a gondolat, amit az elmúlt 30 év alatt olyan mélyre ültettem el, hogy a gyökerei már mindenütt ott vannak. Ennek a gondolatnak az átfordítása az „elég jó”-nak lenni elképzelésbe, gyökeres változásokat és mindenekelőtt időt kíván. Időt kell hagynom arra, hogy az elvetett mag kikeljen. Úgy, ahogyan egy-egy coachee élményem után is mindig időre van szükségem arra, hogy a felmerült gondolatok leülepedjenek, ugyanúgy szükségem van időre ahhoz, hogy egy ilyen mély meggyőződést, a tökéletesség igényét, a vágyat arra, hogy bármely életterületen nemcsak jó, hanem tökéletes legyek, át tudjak fordítani egy ennél sokkal támogatóbb és eredményesebb hitbe, abba, hogy számomra mostantól az a tökéletes, ha „elég jó” vagyok.

Elért hozzám a felismerés, miszerint ez a fejlődési folyamat éppen olyan, mint bármely más tanulás, mint amikor egy nyelvet akarok elsajátítani, vagy mint amikor az Európai Unió regionális politikájáról tanultam. Először is, hiába tudom az anyagot, ha gyakorlatban nem alkalmazom. Másodszor pedig a tanulási folyamat ciklikus, épp olyan, mint egy EKG, mint a szívünk üteme. Van, hogy gyorsabb, van úgy, hogy lassabb; néha kihagy, majd visszatér a rendes ritmusába. Érdemes tehát számolni időközönként a visszaesésekre, stagnálásra. Ezeknél a pontoknál pedig érdemes újra és újra időt adni magunknak a céljainkon való elmélkedésre, az eddigi eredményeink áttekintésére, majd ezekből erőt merítve újra rálépni az általunk kijelölt útra.


coaching objektív fejlődés bizalom elfogadás

 0
Tovább

Rázd meg a fejed!

Leendő coachként és gyakorló coacheeként eljutottam abba a szakaszba, amikor őrülten nagy változás állt be az életembe. Kívülről nézve az égvilágon semmi nem történt. Belülről viszont az egész világom felfordult. Avagy az egész eddigi világom tett egy 360 fokos fordulatot, amire mondhatná bárki azt, hogy akkor most megint ugyanabba az irányba nézek, hiszen teljes kört írtam le. Csakhogy forgás közben más-más nézőpontból ismertem meg az engem körülvevő és a bennem rejlő világot, és rájöttem, hogy nemcsak a világ más, hanem én is máshol vagyok, mint ahol eddig gondoltam, hogy vagyok.

Édesapám megfogalmazása jut eszembe erről. Sokszor hallottam tőle azt, hogy amikor nem tudod, mi a megoldás, „Csak rázd meg a fejed, hogy az eszed helyrerázódjon!”. Ez a technika gyerekként sokszor működött, de ahogy kezdtem felnőni, és elmerülni a saját életemben, elfelejtettem ezt a jó kis technikát. Mire is jó a fejrázás? Először is, képes vagyok más perspektívából látni a dolgokat. Másodszor, időt ad arra, hogy egy percig ne gondolkodjak, hanem hagyjam, hogy magától jöjjenek a megoldási lehetőségek. Harmadszor pedig, mindig emlékeztet arra, hogy Én irányítom a saját életemet, Én döntök arról, hogy milyen úton menjek tovább. Egy másik fontos aspektusa a fejrázásnak, hogy a külső világ mellett a belső világomra is felhívja a figyelmet. Ez a belső világ az most, ami a komplex változás útjára lépett.

Esetemben ennek első jelei az álmok voltak. Elkezdtem emlékezni az álmaimra. Megjelentek benne azok a szereplők az életemből, akikkel dolgom van még. Megjelentek benne a vágyaim, a céljaim. Megjelentek azok az érzések, amelyekből töltekezni tudok, és olyanok is, amelyeket helyre szeretnék tenni. A változás másik jele a „de ja vu” érzés feltűnése és a gyakoriságának emelkedése. Minél nyitottabb vagyok a világra, annál inkább előjönnek olyan érzések, mintha már egy adott pillanat korábban lejátszódott volna az életembe, miközben biztosan nem volt még rá példa. A harmadik jele az volt, hogy kezdtem hatással lenni a körülöttem lévőkre. Pontosabban szólva, kezdem észrevenni ezeket a hatásokat, mert nyilvánvalóan hatással vagyunk azokra az emberekre, akikkel találkozunk; a kérdés inkább az, hogy vajon eléggé tudatosak vagyunk-e ahhoz, hogy felismerjük, milyen hatással vagyunk rájuk. És ha már a tudatosságról van szó: fontos változás az életemben, hogy arra is tudatosan figyelek, hogy mások milyen hatással vannak rám.

Ez csak a kezdet! Bizakodásom a fejlődésben töretlen és bár néha igen gyorsnak tűnik innen, belülről, mégis rendkívül élvezetes ez az út!

coaching coachee komplex változás fordulat

 0
Tovább

Az első élmény után

2016. június 9-én megvolt az első coachee élményem. Alapfeltételezésem volt, hogy két ülés között is fognak történni változások velem. Tudtam, hogy többször végig fogom gondolni az elhangzottakat, illetve azokat a részeket, amikre emlékszem, ugyanis nyilvánvalóan vannak olyan kérdések és válaszok, amiket teljesen automatikusan fogalmazok meg, és ezekre nem mindig tudok visszaemlékezni. Azok a válaszok, melyeken erősen gondolkodnom kell, többnyire könnyedén visszaidézhetők számomra. A visszaemlékezések közben pedig – azt is tudtam -, hogy jönni fognak az új érzések, új felismerések.

Azzal is tisztában voltam, hogy van egy visszatérő elakadásom, méghozzá az, hogy amikor elindulok egy cél irányába, az első szakaszban még kifejezetten élvezem és örömmel tölt el minden pillanat, amikor az adott cél elérésével foglalkozom, amikor annak megfelelően tevékenykedem. Csakhogy, eddig mindig eljött egy pillanat, amikor az élvezet elmúlik és elveszítem a lelkesedésemet.

Így van ez az egyik nagy vágyam elérésével is, a fogyással, ami az egyik legjobb példa erre. Hiába vágyom rá olyan nagyon, mégis minden egyes próbálkozásomnál kudarcot vallok a vége előtt kicsivel. Amikor már ott vagyok a hőn áhított súly közelében, akkor mindig megtorpanok, és nagy evészeteket rendezek, újra találok kifogásokat a mozgás ellen. Majd amikor már elő kell vennem az egy számmal nagyobb ruhatáram, akkor jövök csak rá, hogy mit is tettem újra.

Pár nappal ezelőtt – szombaton – ez újra megtörtént. Csakhogy most azzal a tevékenységgel kapcsolatban, melynél úgy tűnt, semmi nem állíthat meg, olyan élvezettel kezdtem bele. Gyakorlás közben sem a megfelelési vággyal teli feszültséget éreztem magamban, hanem a kíváncsi, odafigyelő és tanulni vágyó énem jött elő. A gyakorlatok közben sosem éreztem azt, amiről a többiek beszámoltak, hogy milyen nehéz odafigyelniük az ügyfélre és arra, hogy ne a saját gondolataikkal legyenek elfoglalva. Számomra ez hatalmas előnyként értékelhető, mivel ez az értő figyelem az egyik kulcs ebben a szakmában.
A coaching egyik lényeges hatása az ügyfélre abban áll, hogy nemcsak egy adott elakadás tekintetében segít megoldásokat találni, hanem megtanít arra, hogy a beszélgetés sorozatot követően jelentkező újabb akadály esetén hogyan tudja az ügyfél saját maga megtalálni a számára kivitelezhető (elég jó) megoldásokat. Tudatosabbá teszi az ügyfelet. Esetemben ez a tudatosítás már a képzés során elkezdődött. Emiatt történhetett az meg, hogy arra is rájöttem, hogy most mi miatt torpant meg a lelkesedésem, mi miatt éreztem azt, hogy be kell húzni a féket hirtelen. Nem tudtam elkerülni a fékezést, de az érzéseim tudatos megfigyelése hozzájárul ahhoz, hogy visszatérjek az alapokhoz: Mit is akarok igazából? Mi is a célom ezzel a tevékenységgel?.
A válasz: Szeretnék olyan hivatást találni, aminek elvégzésére nem munkaként, hanem hivatásként tekintek. Olyat, amiben folyamatosan meg tudok újulni, ami feltölt és fejlődésre késztet. A leglényegesebb aspektusa pedig, hogy élvezettel töltsön el.
A fő célok mellett – természetesen – mindig megjelennek alcélok is, mint pl. az anyagiak, de amint a fő célt szem elől tévesztem bármely más aspektus miatt, úgy tűnik, mintha meggyengülne az a fonál, mely eddig ide vezetett.

Így hát nincs más hátra, mint újra felrajzolni a fő célokat, a figyelmem fókuszába helyezni őket és arra koncentrálni, hogy újra élvezni tudjam azt, amit csinálok.

 0
Tovább

Az első élmény

Igen. Az első élmény mindig meghatározó. Ha jól sikerül, akkor erősen pozitív hatása van az emberre. Ha rosszul sikerül, akkor viszont szinte teljesen bizonyos, hogy a negatív hatásokra az ember, kevésbé lesz nyitott folytatni a folyamatot. Nem kívánok belemenni abba, hogy mit is jelent a "siker" fogalma egy ilyen esetben, mert egy-egy rossz élmény felszínre hozásával nem biztos, hogy elérjük a kívánt hatást, de sosem lehet tudni. Egy dolog viszont ma - az első coachee élményem utáni napon - vált világossá bennem: a problémák kibeszélése önmagában sokkal kisebb eredményre vezet, mint amikor teljes odafigyeléssel követik is azt, amit mondok.

Eddig a pillanatig azt gondoltam, hogy én milyen jól csinálom ezt a "kibeszélős" dolgot. Ha problémám volt, akkor leültem egy barátommal vagy hozzám közel álló személlyel, akiről gondoltam, hogy érti a témát, és elpanaszoltam neki a bajomat. És milyen jól éreztem magam utána!
Csakhogy a coaching teljesen más érzés! A legviccesebb benne az, hogy az alapfeltevésem, miszerint az adott témához hozzáértő emberrel érdemes megbeszélni az ilyen kérdéseket, nem állja meg a helyét. Sokszor a témában való járatlanság inkább előnyt jelent a coach számára, mert egyfajta gyermeki kíváncsisággal tud az ügyfél felé fordulni.

De mik is a legérezhetőbb különbségek számomra a két eset között?
A problémák kibeszélése a barátokkal egyfajta közösségi élmény inkább és mindig van egy pont, amikor úgy érzem, hogy beszéljünk most már másról, mert annyira negatív leszek attól, ha folytatjuk a témát. Ezért inkább másról kezdek beszélni, vagyis csak kerülgetjük a témát.
Míg a coach látja azt, hogy az adott téma kellemetlen, és épp ezért feszegeti tovább a kérdést, hogy kiderüljön és tudatosodjon az ügyfélben, mit is érez, amikor erre gondol. (Megjegyzés: természetesen, ha az ügyfél nem akarja folytatni a témát, ott is abba lehet hagyni, bár eddigi tapasztalatom szerint nem érdemes.)
A másik fontos kérdés, hogy egy baráti beszélgetés közben a barátunknak is lehet / lehetett már hasonló problémája, ami szinte azonnal oda vezet, hogy el akarja mondani, hogy vele mi történt és máris nem ránk szenteli figyelmét, hanem önmagára.
Ez a coaching folyamatában nem történik meg. A coach nem azért van, hogy ő is ventillálja a problémáit felém, vagy mesedélutánt tartson nekem arról, hogy vele mi újság van. Coach-hoz éppen azért érdemes elmenni, mert ő Rám figyel, engem hallgat meg és rákérdez azokra az ellentmondásokra vagy összefüggésekre, amik bár elhagyták a számat, én magam mégsem vettem észre, mondván, túl közel állok a fához.
Egy harmadik jelentős különbség egy baráti beszélgetés és egy coach-csal való beszélgetés között, amire a tegnapi ülésem ráerősített, hogy míg a barátok előszeretettel osztogatnak tanácsokat, addig a coach megadja a lehetőséget nekem, hogy rátaláljak a saját megoldásaimra, amik bennem vannak, és meg is tudom valósítani őket.

Bár a tanulmányaim során sokszor elhangoztak a fenti tézisek, mégis a gyakorlat vezetett egyfajta tudatosításhoz / tudatosuláshoz ezekben a kérdésekben.

És hogy melyik volt a legintenzívebb érzés? A kibeszélés.
Hogy miért? Elképesztő ereje van! Több mint két óra hosszán keresztül beszélgettünk az agresszív emberekről, és arról, hogyan érzek velük kapcsolatban. Egyszer-kétszer hevesebben is kifejeztem, hogy mit éreztem olyan helyzetekben, amikor agresszív emberrel kellett tárgyalnom. És bár tegnap este az ülés végén is úgy éreztem, teljesen fel vagyok töltve, mint egy Litium-ionos akku, mégis ma jöttem rá, hogy miért. Ugyanis az agresszor képét látva az újságban, már nem ragadott el az undor érzése úgy, mint korábban. Ez már más volt. Valami nehezet letettem tegnap. A mérleg nyelve szépen lassan elbillen a pozitívumok irányába?!

 0
Tovább

dolga

blogavatar

Coaching: személyes fejlesztő beszélgetés sorozat, mely segíti, támogatja a segítséget kérő ügyfelet különböző elakadások, élethelyzetek megoldásában. Olyan megoldások felé nyitja meg az utat, melyeket az ügyfél képes és akar is megvalósítani. A coach hozzásegíti az ügyfelét ahhoz is, hogy a későbbiekben felmerülő akadályokon könnyebben tudjon átlendülni.

Utolsó kommentek

Követők

DOlga