Kicsit több mint egy éve kezdtem el írni. Az indulást nagyban köszönhetem egy olyan eseménynek, amit egyetlen pillanatig sem akartam, hogy megtörténjen. Nem akartam tőle semmit. Mégis megtörtént; az ő akarata erősebb volt. Olyan könnyű azt mondani kívülállóként, hogy „Csupán nemet kellett volna mondanod!”. Hát, persze! Tényleg! Hogy én erre nem gondoltam?! Majd legközelebb. Nem vagyok jós. Nem tudom megmondani, hogy mi lesz legközelebb, csak remélni tudom, hogy nem kerül az utamba még egy ilyen.

Azt mondják, egyetlen ember van, akivel életed végéig együtt kell élned. Ez te magad vagy. Bizonyára vannak olyan öngyilkosok is, akik ezért választják a halált, mert már nem tudják elviselni saját magukat, nem tudnak tovább magukkal élni. Tisztában vagyok vele, hogy van olyan is, aki azért dönt az önkezével elkövetett gyilkosság mellett, mert a körülötte élők életét szeretné megkönnyíteni, nem szeretne már a terhükre lenni. Nem számít, hogy a valóságban nincs a terhükre, ő mégis úgy érzi, és ezen szeretne könnyíteni. Így hát búcsú nélkül elmegy, hogy a lánya az ágy mellett fekve találjon rá hajnalban, és egész további életében ott maradjon azzal az egyetlen ilyenkor feltehető kérdéssel, hogy miért.

Visszatérve az íráshoz, ahol minden kezdődött, érdekes megfigyelést tettem. Sokkal mélyebb gondolatok születnek bennem, amikor szenvedek. Amikor valami nagy kérdés merül fel az életemben, hogy „Igen vagy nem?”, vagy például „Van pénzem erre vagy nincs?”, olyankor csak úgy áradnak a gondolataim. Egyik szó érkezik a másik után, olyan gyorsasággal, mintha sosem akarna vége szakadni. És ahogy látom leíródni a szavakat, úgy leszek egyre könnyebb. Majd egyszer csak elmúlik. Elfogynak a szavak, ahogy az érzések halványulnak és a feldolgozás véget ér. Ilyenkor szokott feltámadni az ösztön. Az ösztön, ami egy újabb élmény felé hajt, amitől úgy érzem, élek, és amiből úgy érzem, újra tanulhatok.

Nem, nem, dehogyis! Még véletlenül sem érthetőek ezek a szövegek. Legalábbis az én fülemnek biztosan nem azok. Jellemző rám, hogy inkább rádiót hallgatok a TV-nézés helyett, és mit ad Isten, már megint a Wellhello „Apuveddmeg” számát hallom. Hogy miért nem tekerek tovább, azt magam sem tudom!?

Ahogy beléptem az oldalra és elém ugrott, hogy a jelenlegi téma épp az „elnök”, akkor is azonnal ez a szám jutott eszembe, illetve beugrott az is, hogy a múltkoriban egy tévés-éneklős műsorban is épp ez a szám ment méghozzá feliratos verzióban. Hasamat fogtam a nevetéstől, ahogy olvastam, hogy mit is mondanak ezek a fiatalemberek, mivel bár több mint egy éves a szám, eddig csak a fülemre hagyatkozva ezernyi más betűt és szót hallottam ki belőle. Igen, csak betűt és szót, mivel mondatot már sokkal nehezebb felfedezni ebben a szövegben. Hiszem, hogy ezzel teljesen tisztában vannak a zenészek is, nem véletlen, hogy ezt az egészet, vagyis a pózolást, a műmájerkedést, a magamutogatást bullshitnek (magyarra legszívesebben ehelyütt egy nagy kalap kakinak fordítanám) nevezik.

Na de, hogy jön ide az elnök? Ott van benne a szövegben! És nagyjából ennyi. Mármint se előzmény, se utókövetést nem találok ebben a szövegben, ami az elnökre utalna, de mégis ott van. Ki tudja, miért? Véletlenül sem mernék arra következtetni, hogy esetleg ezzel akarnak utalni egy kialakulóban lévő elnöki / félelnöki kormányzati rendszerre, ahol csak a pénz, a jó kocsi, a bulik és a szex számít, tekintettel arra, hogy ebből az érából – mivel már nem azok a fiatalok, mint voltak – már hiányzik ez a stílusú bulizás. Helyette van más. Vagy esetleg arra, hogy ezek a VIP-k (Nagyon Fontos Emberek) tényleg milyen fontos szerepet játszanak a társadalomban. Már hogyan is hihetnénk, hogy a szövegíró ezt társadalomkritikának szánta?!

Hmm…, vagy mégis van értelme a szövegnek?

Először is az, hogy szükség van rá. Ez már önmagában nagy hibája ennek a folyamatnak, hiszen időről időre rendszerezzük a ruháinkat, az iratainkat, a fájljainkat, a fotókat a gépünkön és a telefonunkon, rendszerezzük a facebook oldalunkat, vagy a profession.hu adatlapunkat, és még sorolhatnám, hogy miket kell, és mennyi mindent akarunk átlátni, átláthatóbbá tenni.

Ha már itt az ősz, – természetesen – a ruhák rendszerezésével kezdem, de csak azért, mert az iratokkal épp most lettem kész, és ha már annyira benne vagyok ebben a rendszerezési mizériában, akkor hát legyen kövér az a lúd. A ruháim átforgatása sokkal érdekesebb sztori, mint az iratoké. Az iratok olyan szárazak, és bár a ruháimat sem vizesen pakolgatom, mégis sokkal érdekesebb őket párosítani, szín szerint összerendezni, és kiválogatni azokat, melyeket még idén szeretnék felvenni. Ráadásul imádom az ősz színeit: a barna és annak mindenféle árnyalata, a sárga és a narancs, a piros mindenféle formája, és az elmaradhatatlan kék, ami valamennyi évszakhoz passzol. Hogy miért? Mert nekem a kék. :)

Térjünk vissza a rendszerezés sötét oldalához, amit nagyon is megtapasztaltam nem is olyan régen az irataim pakolása közben. Összesen két szekrény, tele iratokkal. Gondoltam, két nap alatt végzek velük. Végül is, mi lehet akkora meló ezekben? Hiszen csak a kezembe veszem egyesével őket, és képes leszek eldönteni, hogy melyiket dobhatom ki, és melyikre van még szükségem. Csakhogy ez jóval bonyolultabbnak bizonyult az elképzeléseimnél. Pedig már jó előre kitaláltam, hogy milyen kategóriákba fogom besorolni őket, így voltak a munkával kapcsolatosak, a játék-szórakozás témába illők, az ajándéknak valók, a régi emlékek és a szemét kategória. Csakhogy amint elkezdtem ömlesztve áttekinteni a papírokat, rá kellett jönnöm, hogy mindig akad még egy újabb kategória, amire eddig nem gondoltam. Így például jöttek a tanulmányokhoz kapcsolódóak, amelyek egy idő után több részre bomlottak, és lett belőlük nyelvi tanulmányok és egyetemi tanulmányok, majd rá kellett jönnöm, hogy a nyelvek sem ömleszthetők (főként az iratanyag mennyisége miatt), így ez a csoport is több alcsoportra bomlott. Szóval leesett a tantusz, hogy érdemes előre tervezni, mert az már egy jó kezdet, de érdemes számítani a váratlanra is, és készen állni az újratervezésre.
És a végén?!  A végén szép rend lett közöttük, ezért kijelenthetem, megérte a fáradtságot!

Van még egy dolog, amit bizony akarva-akaratlanul is rendszerezünk, ezek pedig az emberi kapcsolataink. Az egyik legnehezebb feladat az életben, amikor el kell fogadnunk, hogy bizonyos személyek, szereplők már nem az életünk részei. Legalábbis egyelőre most nem azok, mert elképzelhető, hogy a jövőben még részei lesznek, de jelenleg most nem azok. Így hát bármennyire is nehéz az iratokat újrarendszerezni, százszor olyan nehéz a kapcsolatainkat újragondolni. Bármennyire is szeretnénk megtartani minden jónak tűnő kapcsolatot, bizony van olyan pont, amikor tovább kell lépni. Előfordul, hogy magunk sem tudjuk, miért, de érezzük, hogy menni kell, és hátra kell hagyni valami olyat, ami eddig jó volt.

A life coach éppen ilyen helyzetekben áll az ügyfél mellett, odafigyel rá és segít tudatosítani benne az adott helyzettel kapcsolatos érzéseit, megnyitja az utat az érzések elfogadása és az átkeretezés felé.

Egy napon, amikor úgy éreztem, hogy már megengedhetem magamnak, hogy a szokásos provokatív formámat hozzam, feltettem egy kérdést, amelyet goromba visszautasítás követett. Nagyon meglepődtem, majd rá kellett eszmélnem, hogy bizony így van ez a kéretlen segítségnyújtással. Nem segíthetünk ész nélkül annak, aki nem kér a segítségünkből, hiszen lehet, hogy még nincs felkészülve a felismerésre vagy egész egyszerűen a változásra. Nem véletlenül születtek ilyen és ehhez hasonló mondások sem: „A pokolba vezető út is, csupa jó szándékkal van kikövezve.”.

A coaching folyamata csakis úgy indulhat el, hogy az ügyfél segítséget kér a coachtól egy konkrét, megoldásra váró élethelyzet kapcsán. E nélkül az aktus nélkül a folyamat egész egyszerűen nem indul el. Ezért sem könnyű a küldött ügyféllel való konzultáció, vagyis azokban az esetekben, amikor például a főnök vagy a feleség (esetleg mindkettő egyszerre?) kéri meg a munkatársát vagy a férjét, hogy ugyan jelenjen már meg egy coachnál egy adott probléma megoldása érdekében. Ilyen helyzetben az is előfordulhat, hogy az ügyfél önmaga nem is fordult volna segítségért senkihez, csak a másik igényeinek kielégítése érdekében teszi meg ezt a koránt sem egyszerű lépést. Ilyen esetben sem maradhat el az ügyfél igényének feltárása, és annak megállapítása, hogy mit szeretne, vagy mit tud az ügyfél elérni azzal, hogy eljött hozzánk.

Szóval az a bizonyos kéretlen segítség: hányszor, de hányszor belefutottam már ebbe!? És legfőképp a családom tagjaival, a barátaimmal, mert mindig azt képzelem, hogy képes vagyok felnyitni a szemüket egy-egy kérdésben, amiben én talán, mint kívülálló (vagy legalább is kintebb álló) tisztábban láthatok. Azaz, képesnek képes vagyok a szemfelnyitásra, visszatükrözésre, de a legfőbb kérdés mégis az, hogy ők kíváncsiak-e a szemfelnyitogatás hatására eléjük táruló képekre. És ha már képekről beszélünk, erről eszembe jutott most egy képi anyaggal teli cikk, amit épp a mai napon láttam egy coach kollégám megosztása által. Bár az elején úgy tűnik, hogy a cikk arról szól, hogy a szülő nők hogyan küzdenek, már aki küzd, azzal, hogy újra formába lendüljön a szülés után, majd a cikk végén jön rá az ember, hogy ez bizony minden „tunyacsápnak” íródik. Jó nagy pofon újra az egonak! De végre nem hiába, mert végre azt látom, ami le van írva. Így hát, továbbra is kiállok a provokáció hatása mellett, de nem szabad elfelejteni, hogy csak akkor szabad használni, ha engedély van rá.

Íme a cikk, amit a „tunyacsápoknak” ajánlok: http://anyatest.blog.hu/2015/10/31/kell-e_a_jo_segg_az_anyasaghoz

Már meg sem tudom mondani, hogy mikor volt utoljára, hogy ekkora nagytakarítást rendeztem az otthonomban, mint az elmúlt héten. Eddig mindig mindent volt hova tenni, volt hova még bedugni, majd rácsukni az ajtót, rátolni a fiókot, vagy egy újabb dobozt elővenni, ahova el tudom rejteni azt az apróságot. Csakhogy eljött a pillanat, amikor észre kellett vennem, hogy kezd egyre több, különböző színű és méretű dobozzal tele lenni a lakás. Elképesztő mennyiségű kacatot gyűjtöttem össze. A ruhákról beszélni sem akarok! Legyen elég most csak az egyéb kacatokról való értekezés, mert ha még a fogason, a komódban, a szekrényben, a ruhás dobozokban hánykolódó ruhákról is szót ejtenék, akkor bizonyára ráeszmélnék arra is, hogy ezek között is rendet kéne tenni. Egyelőre egy téma feldolgozása éppen elegendő!

Imádom az irodaszereket! Imádom a füzeteket, a ceruzákat és tollakat! Szeretek majdnem mindent, amit egy írószer üzletben lehet kapni. Még a színes kiegészítőket is nagyon szeretem nézegetni az üzletben, de az elmúlt hét tanulsága után megfogadtam, hogy többé nem veszek olyan dolgot, amire nincs igazán szükségem. Bár lehet, hogy nehéz lesz megállni, hogy egy-egy szép doboz vagy ékszertartó, kiegészítő mellett csak úgy elsétáljak, mégis megteszem, mivel három doboz lett tele olyan kacatokkal, amiket kb. 20 éve gyűjtöttem, és többnyire miután megvettem egyszer-kétszer használtam, de végül mégis a fiókban végezte, hogy legalább ne porosodjon. Ellentétben az apró dísztárgyakkal, amik még mindezek tetejében hetente igénylik a portalanítást!

Kacat csupán az lehet, mely nem kelt bennem ilyen mély érzést, ami már nem ad újat és nem teremt semmit számomra. Azok a dolgok, melyek lezáráshoz vezetnek, amiktől nemcsak meg kéne, hanem meg is akarok szabadulni, mert már semmi keresnivalójuk az életemben.

A kacattalanításnak is megvan a maga haszna. Először is sokkal könnyebbnek és szabadabbnak érzem magam tőle. Másodszor úgy érzem, a dolgaim rendszerezése az agyamban is nagyobb rendet csinált. Továbbá ilyenkor mellékesként megjelenik a lakberendezési mániám is, melyet kiélve egy ideig mentesítem a macskákat az új helyzet megszokásának nehézségeitől.

Végül, de nem utolsó sorban a sokéves emlékek felidézése természetes velejárója az ilyen folyamatnak. Előkerültek olyan fényképek, amikre már nem is emlékeztem: pl. Brighton-i kiruccanásom képei, a Seven Sisters csúcsai, melyek egyikéről olyan bátor voltam, hogy lenéztem és lefotóztam a több tízméteres mélységben sétálókat. Eszembe jutott az is, amikor a nemzeti parkban sétálva spanyol, olasz és török barátaimmal együtt azon tűnődtünk, hogy vajon egyáltalán jó irányba haladunk-e, melyet csupán a buszmegálló neve, ahol leszálltunk, erősített meg bennünk, míg a csukott kerítés mögött kérődző bikák kevésbé hitették el velünk, hogy jó úton járunk. Ahogy ezek az emlékek eszembe jutnak, egész egyszerűen mosolyra húzódik a szám, és egyre erősebben érzem, hogy menni kell. Megint menni kell, mert az életemben az utazás az egyetlen biztos pont, az egyetlen biztos tevékenység, amelyet nem kerülhetek el, amit nem adhatok fel. Az új táj, vagy a régi táj látványa sok évvel később mindig feldob, és olyan érzéssel tölt el, melyet semmi más nem tud okozni. Ezek a képek és emlékek sosem kerülnek a kacatok közé.

Szóval mi is történik ilyenkor, kacattalanításkor?

1. Rend lesz fizikailag a lakásban – legalább is nagyobb rend, mint eddig volt.
2. Rend lesz az agyunkban is – legalább is nagyobb rend, mint eddig volt.
3. Könnyebbnek érezzük magunkat, ha megtörténik a régi dolgok lezárása.
4. Rátalálhatunk olyan emlékekre, melyek újabb ajtókat nyitnak ki a szívünkben.
5. A fentiek együttesen új helyzeteket, új találkozásokat hozhatnak az életünkbe.