Kicsit több mint egy éve kezdtem el írni. Az indulást nagyban köszönhetem egy olyan eseménynek, amit egyetlen pillanatig sem akartam, hogy megtörténjen. Nem akartam tőle semmit. Mégis megtörtént; az ő akarata erősebb volt. Olyan könnyű azt mondani kívülállóként, hogy „Csupán nemet kellett volna mondanod!”. Hát, persze! Tényleg! Hogy én erre nem gondoltam?! Majd legközelebb. Nem vagyok jós. Nem tudom megmondani, hogy mi lesz legközelebb, csak remélni tudom, hogy nem kerül az utamba még egy ilyen.

Azt mondják, egyetlen ember van, akivel életed végéig együtt kell élned. Ez te magad vagy. Bizonyára vannak olyan öngyilkosok is, akik ezért választják a halált, mert már nem tudják elviselni saját magukat, nem tudnak tovább magukkal élni. Tisztában vagyok vele, hogy van olyan is, aki azért dönt az önkezével elkövetett gyilkosság mellett, mert a körülötte élők életét szeretné megkönnyíteni, nem szeretne már a terhükre lenni. Nem számít, hogy a valóságban nincs a terhükre, ő mégis úgy érzi, és ezen szeretne könnyíteni. Így hát búcsú nélkül elmegy, hogy a lánya az ágy mellett fekve találjon rá hajnalban, és egész további életében ott maradjon azzal az egyetlen ilyenkor feltehető kérdéssel, hogy miért.

Visszatérve az íráshoz, ahol minden kezdődött, érdekes megfigyelést tettem. Sokkal mélyebb gondolatok születnek bennem, amikor szenvedek. Amikor valami nagy kérdés merül fel az életemben, hogy „Igen vagy nem?”, vagy például „Van pénzem erre vagy nincs?”, olyankor csak úgy áradnak a gondolataim. Egyik szó érkezik a másik után, olyan gyorsasággal, mintha sosem akarna vége szakadni. És ahogy látom leíródni a szavakat, úgy leszek egyre könnyebb. Majd egyszer csak elmúlik. Elfogynak a szavak, ahogy az érzések halványulnak és a feldolgozás véget ér. Ilyenkor szokott feltámadni az ösztön. Az ösztön, ami egy újabb élmény felé hajt, amitől úgy érzem, élek, és amiből úgy érzem, újra tanulhatok.

Egy napon, amikor úgy éreztem, hogy már megengedhetem magamnak, hogy a szokásos provokatív formámat hozzam, feltettem egy kérdést, amelyet goromba visszautasítás követett. Nagyon meglepődtem, majd rá kellett eszmélnem, hogy bizony így van ez a kéretlen segítségnyújtással. Nem segíthetünk ész nélkül annak, aki nem kér a segítségünkből, hiszen lehet, hogy még nincs felkészülve a felismerésre vagy egész egyszerűen a változásra. Nem véletlenül születtek ilyen és ehhez hasonló mondások sem: „A pokolba vezető út is, csupa jó szándékkal van kikövezve.”.

A coaching folyamata csakis úgy indulhat el, hogy az ügyfél segítséget kér a coachtól egy konkrét, megoldásra váró élethelyzet kapcsán. E nélkül az aktus nélkül a folyamat egész egyszerűen nem indul el. Ezért sem könnyű a küldött ügyféllel való konzultáció, vagyis azokban az esetekben, amikor például a főnök vagy a feleség (esetleg mindkettő egyszerre?) kéri meg a munkatársát vagy a férjét, hogy ugyan jelenjen már meg egy coachnál egy adott probléma megoldása érdekében. Ilyen helyzetben az is előfordulhat, hogy az ügyfél önmaga nem is fordult volna segítségért senkihez, csak a másik igényeinek kielégítése érdekében teszi meg ezt a koránt sem egyszerű lépést. Ilyen esetben sem maradhat el az ügyfél igényének feltárása, és annak megállapítása, hogy mit szeretne, vagy mit tud az ügyfél elérni azzal, hogy eljött hozzánk.

Szóval az a bizonyos kéretlen segítség: hányszor, de hányszor belefutottam már ebbe!? És legfőképp a családom tagjaival, a barátaimmal, mert mindig azt képzelem, hogy képes vagyok felnyitni a szemüket egy-egy kérdésben, amiben én talán, mint kívülálló (vagy legalább is kintebb álló) tisztábban láthatok. Azaz, képesnek képes vagyok a szemfelnyitásra, visszatükrözésre, de a legfőbb kérdés mégis az, hogy ők kíváncsiak-e a szemfelnyitogatás hatására eléjük táruló képekre. És ha már képekről beszélünk, erről eszembe jutott most egy képi anyaggal teli cikk, amit épp a mai napon láttam egy coach kollégám megosztása által. Bár az elején úgy tűnik, hogy a cikk arról szól, hogy a szülő nők hogyan küzdenek, már aki küzd, azzal, hogy újra formába lendüljön a szülés után, majd a cikk végén jön rá az ember, hogy ez bizony minden „tunyacsápnak” íródik. Jó nagy pofon újra az egonak! De végre nem hiába, mert végre azt látom, ami le van írva. Így hát, továbbra is kiállok a provokáció hatása mellett, de nem szabad elfelejteni, hogy csak akkor szabad használni, ha engedély van rá.

Íme a cikk, amit a „tunyacsápoknak” ajánlok: http://anyatest.blog.hu/2015/10/31/kell-e_a_jo_segg_az_anyasaghoz

Már meg sem tudom mondani, hogy mikor volt utoljára, hogy ekkora nagytakarítást rendeztem az otthonomban, mint az elmúlt héten. Eddig mindig mindent volt hova tenni, volt hova még bedugni, majd rácsukni az ajtót, rátolni a fiókot, vagy egy újabb dobozt elővenni, ahova el tudom rejteni azt az apróságot. Csakhogy eljött a pillanat, amikor észre kellett vennem, hogy kezd egyre több, különböző színű és méretű dobozzal tele lenni a lakás. Elképesztő mennyiségű kacatot gyűjtöttem össze. A ruhákról beszélni sem akarok! Legyen elég most csak az egyéb kacatokról való értekezés, mert ha még a fogason, a komódban, a szekrényben, a ruhás dobozokban hánykolódó ruhákról is szót ejtenék, akkor bizonyára ráeszmélnék arra is, hogy ezek között is rendet kéne tenni. Egyelőre egy téma feldolgozása éppen elegendő!

Imádom az irodaszereket! Imádom a füzeteket, a ceruzákat és tollakat! Szeretek majdnem mindent, amit egy írószer üzletben lehet kapni. Még a színes kiegészítőket is nagyon szeretem nézegetni az üzletben, de az elmúlt hét tanulsága után megfogadtam, hogy többé nem veszek olyan dolgot, amire nincs igazán szükségem. Bár lehet, hogy nehéz lesz megállni, hogy egy-egy szép doboz vagy ékszertartó, kiegészítő mellett csak úgy elsétáljak, mégis megteszem, mivel három doboz lett tele olyan kacatokkal, amiket kb. 20 éve gyűjtöttem, és többnyire miután megvettem egyszer-kétszer használtam, de végül mégis a fiókban végezte, hogy legalább ne porosodjon. Ellentétben az apró dísztárgyakkal, amik még mindezek tetejében hetente igénylik a portalanítást!

Kacat csupán az lehet, mely nem kelt bennem ilyen mély érzést, ami már nem ad újat és nem teremt semmit számomra. Azok a dolgok, melyek lezáráshoz vezetnek, amiktől nemcsak meg kéne, hanem meg is akarok szabadulni, mert már semmi keresnivalójuk az életemben.

A kacattalanításnak is megvan a maga haszna. Először is sokkal könnyebbnek és szabadabbnak érzem magam tőle. Másodszor úgy érzem, a dolgaim rendszerezése az agyamban is nagyobb rendet csinált. Továbbá ilyenkor mellékesként megjelenik a lakberendezési mániám is, melyet kiélve egy ideig mentesítem a macskákat az új helyzet megszokásának nehézségeitől.

Végül, de nem utolsó sorban a sokéves emlékek felidézése természetes velejárója az ilyen folyamatnak. Előkerültek olyan fényképek, amikre már nem is emlékeztem: pl. Brighton-i kiruccanásom képei, a Seven Sisters csúcsai, melyek egyikéről olyan bátor voltam, hogy lenéztem és lefotóztam a több tízméteres mélységben sétálókat. Eszembe jutott az is, amikor a nemzeti parkban sétálva spanyol, olasz és török barátaimmal együtt azon tűnődtünk, hogy vajon egyáltalán jó irányba haladunk-e, melyet csupán a buszmegálló neve, ahol leszálltunk, erősített meg bennünk, míg a csukott kerítés mögött kérődző bikák kevésbé hitették el velünk, hogy jó úton járunk. Ahogy ezek az emlékek eszembe jutnak, egész egyszerűen mosolyra húzódik a szám, és egyre erősebben érzem, hogy menni kell. Megint menni kell, mert az életemben az utazás az egyetlen biztos pont, az egyetlen biztos tevékenység, amelyet nem kerülhetek el, amit nem adhatok fel. Az új táj, vagy a régi táj látványa sok évvel később mindig feldob, és olyan érzéssel tölt el, melyet semmi más nem tud okozni. Ezek a képek és emlékek sosem kerülnek a kacatok közé.

Szóval mi is történik ilyenkor, kacattalanításkor?

1. Rend lesz fizikailag a lakásban – legalább is nagyobb rend, mint eddig volt.
2. Rend lesz az agyunkban is – legalább is nagyobb rend, mint eddig volt.
3. Könnyebbnek érezzük magunkat, ha megtörténik a régi dolgok lezárása.
4. Rátalálhatunk olyan emlékekre, melyek újabb ajtókat nyitnak ki a szívünkben.
5. A fentiek együttesen új helyzeteket, új találkozásokat hozhatnak az életünkbe.

2016. június 9-én megvolt az első coachee élményem. Alapfeltételezésem volt, hogy két ülés között is fognak történni változások velem. Tudtam, hogy többször végig fogom gondolni az elhangzottakat, illetve azokat a részeket, amikre emlékszem, ugyanis nyilvánvalóan vannak olyan kérdések és válaszok, amiket teljesen automatikusan fogalmazok meg, és ezekre nem mindig tudok visszaemlékezni. Azok a válaszok, melyeken erősen gondolkodnom kell, többnyire könnyedén visszaidézhetők számomra. A visszaemlékezések közben pedig – azt is tudtam -, hogy jönni fognak az új érzések, új felismerések.

Azzal is tisztában voltam, hogy van egy visszatérő elakadásom, méghozzá az, hogy amikor elindulok egy cél irányába, az első szakaszban még kifejezetten élvezem és örömmel tölt el minden pillanat, amikor az adott cél elérésével foglalkozom, amikor annak megfelelően tevékenykedem. Csakhogy, eddig mindig eljött egy pillanat, amikor az élvezet elmúlik és elveszítem a lelkesedésemet.

Így van ez az egyik nagy vágyam elérésével is, a fogyással, ami az egyik legjobb példa erre. Hiába vágyom rá olyan nagyon, mégis minden egyes próbálkozásomnál kudarcot vallok a vége előtt kicsivel. Amikor már ott vagyok a hőn áhított súly közelében, akkor mindig megtorpanok, és nagy evészeteket rendezek, újra találok kifogásokat a mozgás ellen. Majd amikor már elő kell vennem az egy számmal nagyobb ruhatáram, akkor jövök csak rá, hogy mit is tettem újra.

Pár nappal ezelőtt – szombaton – ez újra megtörtént. Csakhogy most azzal a tevékenységgel kapcsolatban, melynél úgy tűnt, semmi nem állíthat meg, olyan élvezettel kezdtem bele. Gyakorlás közben sem a megfelelési vággyal teli feszültséget éreztem magamban, hanem a kíváncsi, odafigyelő és tanulni vágyó énem jött elő. A gyakorlatok közben sosem éreztem azt, amiről a többiek beszámoltak, hogy milyen nehéz odafigyelniük az ügyfélre és arra, hogy ne a saját gondolataikkal legyenek elfoglalva. Számomra ez hatalmas előnyként értékelhető, mivel ez az értő figyelem az egyik kulcs ebben a szakmában.
A coaching egyik lényeges hatása az ügyfélre abban áll, hogy nemcsak egy adott elakadás tekintetében segít megoldásokat találni, hanem megtanít arra, hogy a beszélgetés sorozatot követően jelentkező újabb akadály esetén hogyan tudja az ügyfél saját maga megtalálni a számára kivitelezhető (elég jó) megoldásokat. Tudatosabbá teszi az ügyfelet. Esetemben ez a tudatosítás már a képzés során elkezdődött. Emiatt történhetett az meg, hogy arra is rájöttem, hogy most mi miatt torpant meg a lelkesedésem, mi miatt éreztem azt, hogy be kell húzni a féket hirtelen. Nem tudtam elkerülni a fékezést, de az érzéseim tudatos megfigyelése hozzájárul ahhoz, hogy visszatérjek az alapokhoz: Mit is akarok igazából? Mi is a célom ezzel a tevékenységgel?.
A válasz: Szeretnék olyan hivatást találni, aminek elvégzésére nem munkaként, hanem hivatásként tekintek. Olyat, amiben folyamatosan meg tudok újulni, ami feltölt és fejlődésre késztet. A leglényegesebb aspektusa pedig, hogy élvezettel töltsön el.
A fő célok mellett – természetesen – mindig megjelennek alcélok is, mint pl. az anyagiak, de amint a fő célt szem elől tévesztem bármely más aspektus miatt, úgy tűnik, mintha meggyengülne az a fonál, mely eddig ide vezetett.

Így hát nincs más hátra, mint újra felrajzolni a fő célokat, a figyelmem fókuszába helyezni őket és arra koncentrálni, hogy újra élvezni tudjam azt, amit csinálok.