Egy napon, amikor úgy éreztem, hogy már megengedhetem magamnak, hogy a szokásos provokatív formámat hozzam, feltettem egy kérdést, amelyet goromba visszautasítás követett. Nagyon meglepődtem, majd rá kellett eszmélnem, hogy bizony így van ez a kéretlen segítségnyújtással. Nem segíthetünk ész nélkül annak, aki nem kér a segítségünkből, hiszen lehet, hogy még nincs felkészülve a felismerésre vagy egész egyszerűen a változásra. Nem véletlenül születtek ilyen és ehhez hasonló mondások sem: „A pokolba vezető út is, csupa jó szándékkal van kikövezve.”.

felismerés elfogadás segítség provokatív

A coaching folyamata csakis úgy indulhat el, hogy az ügyfél segítséget kér a coachtól egy konkrét, megoldásra váró élethelyzet kapcsán. E nélkül az aktus nélkül a folyamat egész egyszerűen nem indul el. Ezért sem könnyű a küldött ügyféllel való konzultáció, vagyis azokban az esetekben, amikor például a főnök vagy a feleség (esetleg mindkettő egyszerre?) kéri meg a munkatársát vagy a férjét, hogy ugyan jelenjen már meg egy coachnál egy adott probléma megoldása érdekében. Ilyen helyzetben az is előfordulhat, hogy az ügyfél önmaga nem is fordult volna segítségért senkihez, csak a másik igényeinek kielégítése érdekében teszi meg ezt a koránt sem egyszerű lépést. Ilyen esetben sem maradhat el az ügyfél igényének feltárása, és annak megállapítása, hogy mit szeretne, vagy mit tud az ügyfél elérni azzal, hogy eljött hozzánk.

Szóval az a bizonyos kéretlen segítség: hányszor, de hányszor belefutottam már ebbe!? És legfőképp a családom tagjaival, a barátaimmal, mert mindig azt képzelem, hogy képes vagyok felnyitni a szemüket egy-egy kérdésben, amiben én talán, mint kívülálló (vagy legalább is kintebb álló) tisztábban láthatok. Azaz, képesnek képes vagyok a szemfelnyitásra, visszatükrözésre, de a legfőbb kérdés mégis az, hogy ők kíváncsiak-e a szemfelnyitogatás hatására eléjük táruló képekre. És ha már képekről beszélünk, erről eszembe jutott most egy képi anyaggal teli cikk, amit épp a mai napon láttam egy coach kollégám megosztása által. Bár az elején úgy tűnik, hogy a cikk arról szól, hogy a szülő nők hogyan küzdenek, már aki küzd, azzal, hogy újra formába lendüljön a szülés után, majd a cikk végén jön rá az ember, hogy ez bizony minden „tunyacsápnak” íródik. Jó nagy pofon újra az egonak! De végre nem hiába, mert végre azt látom, ami le van írva. Így hát, továbbra is kiállok a provokáció hatása mellett, de nem szabad elfelejteni, hogy csak akkor szabad használni, ha engedély van rá.

Íme a cikk, amit a „tunyacsápoknak” ajánlok: http://anyatest.blog.hu/2015/10/31/kell-e_a_jo_segg_az_anyasaghoz