A coaching folyamat során jelentős kérdés, hogy az ügyfél milyen gyorsan képes megnyílni a coach felé. Mondják, hogy az már egy erős nyitásnak számít, hogy valaki úgy dönt, segítséget kér egy szakembertől. Csakhogy a döntés meghozatala, hogy segítséget kér és az érzelmi nyitottságra, megnyílásra való hajlandóság között nem mindig van összhang. Hiszem, hogy az az ember, aki képes segítséget kérni, képes megnyílni is. A kérdés: Mikor? Mi szükséges neki ahhoz, hogy képes legyen kinyitni a lelkét egy idegen felé? Mi szükséges ahhoz, hogy odategye a másik elé az asztalra, mondván „Tessék, itt van, ez vagyok én! Rád bízom egy rövid időre lelkem, hogy belenézz és lásd azt, amit én nem láthatok meg benne egyedül. Szükségem van az objektivitásodra, de bánj vele óvatosan, mert nem akarom, hogy nagyon fájjon.”

Tegnapi élményem arra enged következtetni, hogy nem csupán bizalomra van szükség a coach és a coachee között ehhez. Bár a bizalom az alapja az egésznek, mégsem elegendő. Bíznom kell abban is, hogy amit megtudok magamról a coach, az objektív figyelő által az nem lehet annyira rossz, hogy ne tudjam elfogadni. Felkészültnek kell lennem az elfogadásra, még ha az a tulajdonságom, melyre fény derül, nem kifejezetten szívderítő számomra. Amíg az elfogadás képessége nem elég erős, addig a teljes nyitottság nem tud bekövetkezni.

És tessék, újra itt tartok! A tökéletesség vágya megakadályozza a fejlődésemet!? Micsoda remek paradoxon! Nem tudok tökéletes lenni, mert az erre való törekvéssel leküzdhetetlen akadályokat görgetek magam előtt, hiszen nem vagy csak nagyon nehezen vagyok képes elfogadni a tökéletlenségemet. A fejlődésem során újra és újra láthatóvá, kézzel foghatóvá válik az, amit az agyam már régen tud, miszerint a tökéletesség illúzió. Ez a gondolat vezetett oda, hogy borzasztóan élveztem az első coach-élményemet. Ez a gondolat vezetett oda, hogy igen is képes voltam 20 kg-tól megszabadulni. Ez a gondolat oda is elvezetett, hogy bizonyos szituációkban ügyesen alkalmaztam a gyakorlatban az asszertív viselkedés tanait. És ahogy itt ülök a kényelmes fotelomban, viszonylagos nyugalomban (mivel közben hallom a porszívó zaját, a kutyaugatást a szomszédból, és a macskanyávogást az ablakom alól, hogy mikor fogom már meg Cicusnak azt a feketerigót) ezen a gyönyörű és végre hűvös nyári reggelen, úgy érzem, hogy ez az a gondolat, amit az elmúlt 30 év alatt olyan mélyre ültettem el, hogy a gyökerei már mindenütt ott vannak. Ennek a gondolatnak az átfordítása az „elég jó”-nak lenni elképzelésbe, gyökeres változásokat és mindenekelőtt időt kíván. Időt kell hagynom arra, hogy az elvetett mag kikeljen. Úgy, ahogyan egy-egy coachee élményem után is mindig időre van szükségem arra, hogy a felmerült gondolatok leülepedjenek, ugyanúgy szükségem van időre ahhoz, hogy egy ilyen mély meggyőződést, a tökéletesség igényét, a vágyat arra, hogy bármely életterületen nemcsak jó, hanem tökéletes legyek, át tudjak fordítani egy ennél sokkal támogatóbb és eredményesebb hitbe, abba, hogy számomra mostantól az a tökéletes, ha „elég jó” vagyok.

Elért hozzám a felismerés, miszerint ez a fejlődési folyamat éppen olyan, mint bármely más tanulás, mint amikor egy nyelvet akarok elsajátítani, vagy mint amikor az Európai Unió regionális politikájáról tanultam. Először is, hiába tudom az anyagot, ha gyakorlatban nem alkalmazom. Másodszor pedig a tanulási folyamat ciklikus, épp olyan, mint egy EKG, mint a szívünk üteme. Van, hogy gyorsabb, van úgy, hogy lassabb; néha kihagy, majd visszatér a rendes ritmusába. Érdemes tehát számolni időközönként a visszaesésekre, stagnálásra. Ezeknél a pontoknál pedig érdemes újra és újra időt adni magunknak a céljainkon való elmélkedésre, az eddigi eredményeink áttekintésére, majd ezekből erőt merítve újra rálépni az általunk kijelölt útra.